Mostanában sokat beszélnek rólunk. Tüntetnek, törvénykeznek, korlátoznak minket. Nem tudom, mit gondoljak erről. Azt mondják, így kevesebben leszünk majd, sőt lehet, hogy idővel el is tűnünk teljesen. Mások szerint előbb végzünk mi a Földdel, mint hogy minket kiirthatnának.

Nem értem, mire ez a felháborodás, hiszen nem akarunk mi senkinek sem rosszat. Ezen morfondíroztam a sötét dobozba zárva a hosszú út alatt.

A többiek azt mondták, nem lesz hosszú életünk. Mi nem vagyunk nagy tettekre hivatottak, ne is várjunk hát sokat. Páran hangoztatták, hogy minden csak azon múlik, kihez kerülünk. Állítólag vannak emberek, akiknél sokáig maradhatunk és ha már leszolgáltunk, gondoskodnak arról, hogy visszakerüljünk oda, ahonnan jöttünk.

Bizonytalansággal tele érkeztem meg a boltba. Ide raktak minket, aztán oda. Nem kellett sokat várni, és én is a zöldségek mellé kerülhettem. Azt mondják, ez jó kezdet. A húspult mellett minden remény elszáll, annál még a pékáruk is több esélyt hagynak. A zöldségek viszont egészen kíméletesek. Gyorsan fogyott előttem a sor, egészen beleszédültem a sok forgásba. Amikor én következtem, hirtelen eluralkodott rajtam a pánik. Vajon ki visz haza? Milyen ember? Honnan tudom majd, hogy jó helyre kerülök?

Végül hozzám ért egy kéz, elszakított a barátaimtól. Paradicsommal töltött meg és hazavitt, ahol hamar el kellett búcsúznom a tartalmamtól. Hát ennyi volt? Ezért mentem keresztül annyi futószalagon, hogy aztán többszáz kilométerrel arrébb észrevétlenül kihajítsanak? Semmi taps, nincs második esély sem.

Egy sötét, idegen zsákba kerültem, ahol ismerős arcokkal találkoztam. Gyűröttek voltak, ráncosak, fáradtak. Az egyik megnyúlt egy kicsit, a másik elszakadt. Voltak ott mások is, hasonlóak hozzánk. Kicsik, nagyok, vékonyak, színesek is akadtak. Aztán egy üdítős került közénk. Ő is onnan származott, mint mi. Azt mondta, ő esernyő szeretne majd lenni. Hosszan vártunk, egyre többen lettünk. Az újak meséltek a történetükről, vágyaikról. Volt például egy, akit egy uborkáról hántoltak le. Ő már többedjére járta meg az utat. Mind csodájára jártunk, és arról kezdtünk ábrándozni, hogy vajon belőlünk mi lesz majd. Titkon arra vágytam, hogy én is olyan erős üdítős palack lehessek majd egyszer, mint az az esernyős.

Ahogy teltek a napok, jött samponos flakon, gyógyszeres doboz, fűszeres tasak, de még virágos kaspó is. Egyik nap aztán egy kuponfüzet mellett ébredtem. Nem értettem, hogy történhetett. Furcsa volt, idegen. Aztán, mintha megérezte volna az ellenszenvet, a kéz kiemelte, majd a szomszédos dobozba hajította. Ott kötött ki a matrica is a gombás dobozról, meg egy boríték is, akinek az ablaka épp alattam pihent. Másnap reggel az egész kupacot összenyomta egy behemót mosószeres. Akkor felemelkedtünk és a zsákkal együtt himbálózva útnak indultunk. Már untam a társaságot, túl sok időt töltöttünk együtt. Elképzeltem, hogyan fogok majd új barátokat szerezni. Vártam az új történeteket, de hiába.

Üres volt a kuka, minket szórtak bele elsőként. Legalulra kerültem, így a továbbiakat csak hallomásból tudom. A harmadik műanyagos zsák után valami rettenetes történt: a kupac tetejére egy porszívót, majd építési törmelékeket, aztán pedig pár magamfajta társaságában egy könyvet is dobtak. Az egészet egy adag háztartási szemét koronázta meg, tojáshéjjal ékesítve a kuka tartalmát. Eljött a nap, amikor újra megmozdítottak minket, de ahogy a fedél felnyílt, csak egy csalódott arcot láttak a felsőbb rétegek. Egy pillanat alatt búcsút intettünk a többi sárga fedeles kukának és az álmainknak. Majd szerdán elvisznek a kommunálissal, hangzott az ítélet, és ránk csapódott a fedél.

Így kerültem aztán egy hosszú és gyötrelmes út végén ide, ahol millió társammal most is lebegek. Békés az életünk, csak úszkálunk. Évszázadokig itt tudnék maradni, talán meg is teszem majd. Valódi veszély nem fenyeget. Egyszer már lenyelt egy teknős, de hamar megszűnt körülöttem létezni, és most újra itt vagyok. Mégis hosszú életem lett.