2020. 05. 17, 11:39
– nem kerek penzt a kutyaer nem gondolod. de a cipöre el cserelem
2020. 05. 17, 11:41
– De az lényegében ugyanaz. Nem szeretnék fizetni érte.
2020. 05. 17, 11:41
– jo de erdekel?
2020. 05. 17, 11:52
– Nem tudok most válaszolni, át kell gondolnom. Majd megbeszélem itthon.
2020. 05. 17, 11:52
– meik kell mennyit adsz erte valaszoljal legalab
2020. 05. 17, 11:58
– Mondom, nem biztos még, szóval ha valaki elvinné őket, akkor nyugodtan adjátok másnak :) egyébként a középsővel szemezgetek.
2020. 05. 17, 11:59
– jo és mikor jösz menyit adsz 20 ezret?
…
Nem, nem adok húszezret sem, mert a kutya nem árucikk, amit eladsz és nyerészkedsz rajta. A gyerekedet sem adod el, legalábbis jobb esetben nem. De valamit mégis kéne tenni, mert ez így nem oké.
Vajon jobb helye lenne nálam, a kis lakásban, egyedül egy kutyának, mint ott a kertben a többi kutyával? Vajon jobb helye lenne mellettem, mint valakinél, aki annyira akar kutyát, hogy kifizet érte húszezer forintot? Valószínűleg nem. De akkor miért gondolom azt, hogy tennem kell valamit? Hogy én jobban tudom? És miért vagyok mégis teljesen tehetetlen? Hiszen ha „megveszem” a kutyát, akkor pontosan azt támogatom, amit a kezdetektől elutasítok.
Annyi kutya szorul még segítségre. Nekik legalább van helyük, kapnak enni, talán nem verik őket és esetleg még foglalkoznak is velük néha. Ha hősködni szeretnék, máshol kéne kezdenem, nem ott, ahol közepes a baj. Egy ideje nem gondoltam arra, hogy szeretnék kutyát. Nem vagyok abban az élethelyzetben, hosszútávon biztosan nem. Erre itt van „mennyit adsz 20 ezret”, és én azt érzem, hogy
nem tudok nem odanézni.
…
Még az aluljáróba sem értem le, már megcsapja az orromat a bűz. Húgyszag és félrecsúszott életek aromája keveredik kilátástalansággal és az emberi méltóságról való kényszeredett lemondással. Hiába újítják fel a köztereket EU-s pénzből, a régi problémák megmaradnak. Hiába fejlődik a világ, a város, hiába akarunk magunknak egyre szebb és jobb életet, a társadalom valósága elől nem menekülhetünk.
A környék megint tömve van turistákkal, starbucksos pohár a kezükben, félmilliós Nikon a nyakukban. Az egyik óvatosan átlép a görnyedő néni papírpohara felett.
Lemegyek az aluljáróba, lélegzetemet visszafojtva alámerülök. A szokásos arcok fogadnak a hömpölygő tömeg fix pontjaiként, már-már biztonságot nyújtva: a fal mellett fekvő kutyás férfi, a fornettis lányok, az ellenőrök, a vak népdalénekes. Nem látja az elhaladó arcokon felváltva megjelenő közönyt, szánalmat, fintort.
A túloldalon a lépcső tetején gyakorlatilag a járda közepén fekszik egy férfi. Ha nem látnék hetente legalább egy ilyet, azt gondolnám, meghalt. Ha nem ment volna el mellette már előttem is többszáz ember, azt gondolnám, segíteni kéne neki. Egy félig teli – vagy félig üres – üveg még a kezében van, a nadrágja félig lehúzódott, ahogy magzatpózba gömbölyödve, védtelenül fekszik az újhullámos kávézó terasza előtt. Közelebb érek. Már túl közel vagyok, elfordítom a fejem,
nem bírok odanézni.
