Már a harmadik körömet futottam, de ők még mindig ott ültek. Nekem három kör, nekik három szál cigi, legalábbis a pad alatt gyűlő kupac erre engedett következtetni. A városban talán nem zavart volna, de pár kilométerrel arrébb egy kis erdőben futva már tíz méterről is megéreztem a füstöt. A forrongó, tehetetlen indulat valahonnan a gyomrom legmélyéről kezdett elönteni.

via 

Kijövök a négy fal közül, végre zöld vesz körül és mélyet szippantok a friss, hűvös kora tavaszi levegőből. Azért vagyok itt, hogy építsem magam, hogy jobb legyen a testemnek. Hogy erősítsem az izmaimat, az állóképességemet, a tüdőmet. Mert ez fontos, különösen most. A többi futó, biciklis, gyalogos, kutyasétáltató csak megerősíti bennem az érzést, hogy ez a hely most arról szól, hogy itt valami jobb dolog történik.

Ők, ott a padon, pedig magasról tesznek saját magukra, a tüdejükre, a környezetükre, ránk. Taktikusan vettem egy nagy levegőt, majd lassan, zakatolva fújtam ki, miközben elfutottam mellettük. Fél szemmel azért odapillantottam a nagy eltökéltség közepette. Az idősebbik látszólag jólesően kifújta a füstöt, miközben kézbe vette a műanyag palackot. Na, elő is került a kannás, gondoltam.

Pár éve könnyebb lett volna magamat a padon elképzelni. Valószínűleg ezért is bosszantott annyira, hogy hiába tudtam én változtatni, mások nemtörődömsége miatt még most is szívnom kell a füstöt. Az, hogy egyébként hányszor bosszankodhattak mások miattam, hogy hány futó, biciklis, gyalogos és kutyasétáltató nézett rám megvetően azokban az években, az valahogy nem jutott eszembe akkor, ott, az erdőben futva.

Percekig csak dühöngtem magamban, ami egyébként hozzájárult ahhoz, hogy az addigi leggyorsabb körömet fussam. Nem értem az ilyeneket, gondoltam, miért kell ehhez az erdőbe jönni. Miért itt kell csinálni, ahol emberek futnak, miért nem lehet máshol. És így tovább. Tudtam, hogy mit sem számít, de azért elhatároztam, hogy majd rosszallóan nézek rájuk, csak hogy tudják. Hogy én is tudjam, hogy szóltam. Aztán újra a közelükbe értem. Cigifüst, pipa. Gyűlő indulatok bennem, pipa. Nagy levegő, pipa. Rosszalló tekintet bekészítése, pipa.

Aztán az idősebbik rám nézett és felemelt hüvelykujjal, széles mosollyal biztatva ennyit mondott: Hajrá!

Pofon.

Tulajdonképpen azt is mondhatta volna, hogy „Haló, állj már meg egy pillanatra és nézz magadba. Futsz itt és azt hiszed, jobb vagy nálunk, csak mert már körök óta pakolászod egymás elé a lábaidat. Gratulálok, tesiből jeles, emberségből meg elégtelen.” De ő nem ezt mondta, hanem csak annyit, hogy hajrá. Jó szándékúan, támogatóan, mindenféle önös érdek nélkül.