A tehetetlenség fojtogat. Múlt héten még mindenhol ez a hülye vírus meg ez a fránya járványhelyzet volt a téma, ma meg a csapból is háború folyik. Persze, hiszen értetlenül áll a világ lakossága a háborús helyzet előtt.

Legalábbis az elmúlt 28 év alatt nem én készültem fel erre. Erre talán senki sem készült fel. Mégis azt érzem, hogy van, akinek a tankok látványa nem csupán fekete-fehér filmek, tankönyvi ábrák emlékét idézi. Van, aki akármennyire szeretné, ha nem így lenne, felkészültebb nálam, nálunk. A világjárványra senki sem készült, mindenkinek új volt.

Ez most más, kevésnek érzem magam. Ahogy szétnézek, többnyire a közösségi felületek zárt világában, azt látom, hogy most hirtelen mindenki nagyon érti a történelmet, Kárpátalja társadalmi feszültségeit évtizedekre visszamenően, a 2022-ben bevethető hadi eszközök listáját és pusztítóerejét. Ettől úgy tűnik, mintha ezeket nekem is tudnom kéne. Tudnom illene. Hiszen fővárosi értelmiségi lány vagyok, az ilyeneket szokás tudni.

Azt is látom, hogy mindenki segíteni akar. Ki hangosabban, ki csendben. Én is segíteni akarok, de nem tudom pontosan, hogy miért. Azért, mert ezt így illik, valahonnan ezt tanultam? Azért, mert fővárosi értelmiségi lány vagyok, ezt így szokás csinálni? Azért, mert ami Ukrajna lakosaival történik, az elképzelhetetlen gyötrelem, és akiknek semmijük sem maradt, azokon egy kevés is segít, annyit pedig tudok adni és adni akarok. Ott akarok lenni, tenni akarok értük. A szemükbe akarok nézni, meg akarom szorítani a kezüket, megölelni őket és azt mondani, hogy megérkeztetek. De hova? Nekik nem ez az otthonuk. Bárhova is érkeznek, az otthonukat maguk mögött hagyták. El akarom kísérni őket valahova, ahol új életet kezdhetnek. Mindenkit el akarok kísérni valahova.

De nem tudok mindenkinek segíteni. Kötelességtudóan bevásároltam, odafigyeltem, miket kérnek a gyűjtőpontokon. Elképzeltem, ahogy a gondosan kiválasztott nedves törlőkendőt és csokit odaadom egy épp a vonatról leszálló ukrán családnak. Láttam magam előtt, ahogy ettől a gesztustól megkönnyebbül a kitalált arc, mert érzi, hogy itt törődnek vele.

Büszkén vittem a telepakolt zsákot. Én segítek, számít a segítségem, gondoltam.

A Nyugatihoz érve a sátornál láttam, mennyien érkeznek telepakolt bevásárlózacskókkal, amikből sorra kerülnek elő a nedves törlőkendők és a csokik. A legtöbben csak átadták a zacskót és mentek is tovább a dolgukra. Nem akartak mást, csak segíteni egy kicsit.

Egy nő levegőt kapkodva jött oda, és szaggatottan, két üzenet bepötyögése közben mondta, hogy most ért be egy vonat, 800 indiai diák érkezett Ukrajnából, éhesek és szomjasak.

Eddig tétlenül álltam a sátor mellett az adományommal, vártam a barátnőmet, hogy valami képzelt szertartás közepette átadjuk a csomagot. Várakozás közben azon gondolkodtam, hogyan fog beolvadni a felajánlásom a sátorban egyre tornyosuló adomány-hegyekbe. Hogyan fog eggyé válni az általam vásárolt DM-es nedves törlőkendő a mások által vásárolt DM-es nedves törlőkendőkkel. Hogy fog eltűnni az, amit én tettem hozzá, ami az én segítségem.

A sátor önkéntesei nem tudtak embert nélkülözni, aki segíthetett volna átvinni ételt és vizet az indiaiaknak. Én tudok segíteni, meg jönnek még ketten, mondtam, és el is kezdtem átrendezni a csomagokat, hogy ami hirtelen nem kell, azt leadhassam, a többit pedig máris átvihessem a peronhoz.

Ahogy lehajoltam, szédülni kezdtem. Ismerős szédülés volt. Egyszerre voltam nagyon erősen tudatában a végtagjaimnak, és mosódott el a határ a saját testem és azt körülvevő levegő között. A fent és a lent megszűnt létezni egy pillanatra, minden egy nagy közös imbolygássá vált, ami egyszerre volt gyors és lassú. Mintha a testem sem tudta volna eldönteni, hogy szétszakad és elillan a semmibe, vagy összeroppan valami ismeretlen nyomás alatt.

Nem tudom, mi segített kizökkenni, de a következő percben már a sátor önkénteseinek mondtam, hogy külön csomagolt csokikat és kekszeket hozzanak hátulról. Beleborítottunk egy doboznyit, néztem, ahogy elfedi az általam vásárolt csokikat és kekszeket.

Elindultunk a peronra. Vártam a találkozást, de nem tudtam, pontosan mire számítsak. Mentünk négyen, vittük a csomagokat, nem ismertük egymást, csak a segíteni akarás kötött össze minket.

Közeledtünk a pályaudvar oldalsó bejáratához, a melegedő buszok és a mobilvécék mögött már láttam a bejáratot. Hömpölygő, riadt tömeget képzeletem el, emberek kavalkádját, akik türelmetlenül tolonganak, hogy ételhez jussanak.

A peronok előtti térben rendezett sorokban hátizsákok és néhol bőröndök között törökülésben ült a hirtelen megszámlálhatatlanul sok indiai egyetemista. Többszáz nyugodt szempár nézett rám vissza, ahogy a hozzájuk tartozó kezek a várva-várt ételt a szájuk elé tartották. Hallani lehetett a Nyugati megszokott morajlását, mégis szíven ütött a váratlan csend.

A rezignált csend. Ez talán jobban megrendített, mint a riadt tömeg, amit elképzeltem.

Elkéstünk, gondoltam, már a szeretetszolgálatosok hoztak nekik mindent. Itt már nincs szükség a csokikra és kekszekre, amiket én vettem, de még azokra sem, amiket ráborítottak.

Mintha ez az egész arról szólna, hogy ki segít. Pedig nem érdekes, hogy ki segít, vagy hogy ki mennyit tett hozzá. Lehet dicsekedni, lehet posztolni, lehet nézni, hogy az általam vásárolt csokinak és keksznek hogy örül egy rászoruló menekült. De a nap végén csak az számít, hogy relatív biztonságban vannak, hogy megőrizhessék a méltóságukat, és ne nélkülözzenek többet, mint amit eddigi útjukon kellett, és amennyit még valószínűleg fognak.

A többi önző kicsinyesség részemről.

***

Ezzel párhuzamosan motoszkálni kezdett a fejemben a gondolat, hogy nem jól segítek.

Főleg lányokhoz mentünk oda, megkérdezni, szükségük van-e valamire. Az otthonukra, vagy legalább egy otthonra, a hátrahagyott dolgaikra, emlékeikre, gondoltam magamban. Az nincs, csak csoki, keksz, nedves törlőkendő és egészségügyi betét.

Sampon, tusfürdő, fogkrém kellett az egyik csapatnak, így hoztunk a sátorból egy nagy flakon sampont, tusfürdőt és egy tubus fogkrémet. Odaadtuk az egyiküknek, mire a másik is nyújtotta a kezét. Can you maybe share this one? – kérdeztük, hiszen együtt mozogtak, sokan jönnek még, a készletek pedig végesek.

Nem jól segítünk.

Én tudtam, hogy az indai kormány intézte nekik a vonatot, miután evakuálta az állampolgárait Harkivból. Azt is tudtam, hogy biztosítanak nekik szállást Budapesten arra a kis időre, amíg haza nem tudnak repülni Indiába, szintén az államnak köszönhetően.

Haza. Ők haza mennek, csak pár napot kell még kibírniuk.

Egy nagy tubus sampon nem fogy el addig.

Megpróbáltam beleképzelni magam a helyzetükbe, megpróbáltam értékelni, értelmezni, elemezni. Hogy nekik most vajon mennyire rossz? Ők csak vendégek voltak egy országban, egy városban. Ahol nem maradhattak, mert nem volt biztonságos. Nem tudom, mikor sikerült kimenekülniük. Nem tudom, mennyire volt súlyos a helyzet, amikor még ott voltak. Az egyetemüket azóta lebombázták.

Rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs erről az egészről, egyáltalán nem tudom beleképzelni magam ebbe a helyzetbe, mert még ha meg is próbálom, egészen biztosan valami torz, idealizált képet kapok.

Mégis érzem, hogy valami nagy baj van, és megrendít, és fáj, és nagyon-nagyon közvetett módon engem is érint. De ez a gondolat máris megkondítja a vészharangokat, hogy nem, nem mondhatom, hogy érint, hiszen még azt sem tudom elképzelni, hogy milyen lehet most az indiai egyetemistáknak. Azt meg még annyira sem, hogy mit élnek át azok a családok, akik a szülővárosukat, akár szeretteitek, az egész életüket hagyták maguk mögött – és ők a szerencsések, akik el tudtak jönni.

Felfoghatatlan gyötrelmek ezek, és engem meg itthon a kanapén ezeket a sorokat írva az gyötör a legjobban, hogy nem tudom, milyen rossz nekik. És bár remélem, hogy sosem tudom meg, kicsit mégis meg akarom tudni.