Futok a busz után, pedig megfogadtuk még régen, hogy sem busz, sem fiú után nem szabad futni: úgyis jön másik. De egyiket sem tartottam be. Elérem, mármint a buszt, mert a sofőr megvár. Vagy csak piros a lámpa, mindenképp várnia kéne még. Nem tudom, de a busz elejébe sietek és egy intés-bólintás-kombinációval megköszönöm a sofőrnek, hogy megvárt.

1 pont a sofőrnek, 1 nekem.

A metró lejárójához érve konstatálom, hogy ha lefutok a lépcsőn, akkor sem biztos, hogy elérem, arról nem is beszélve, hogy a lépcsőn lefelé futás egy kockázatos manőver, ahol a pofára esés valószínűsége kiemelkedő. A bérlet a telefon tokjában van, a telefon a zsebemben. Egy pillanat alatt felvillantom, aztán a fal mellett lefutok. Ez a terv. Csakhogy a telefont kivételesen a hátizsákba tettem. Megállok az ellenőrnél, látványosan szerencsétlenkedek egy sort, közben csak úgy suhannak el mellettem az emberek. Nem baj, ha lekésem, úgyis jön másik. De azért mégiscsak jobb lenne ezt elérni. Bizonytalanul az ellenőrre mosolygok, egy pillanat, mondom. Kétségbeesettségemet minden bizonnyal érzékelte az ellenőr is, meg a szándékot, hogy én nagyon, bármi áron meg szeretném mutatni neki, hogy van bérletem, ráadásul érvényes. Az ellenőr int, hogy menjek csak, elfogadja a bérletfelmutatási szándékot utazásra jogosító okmányként. Hálámat szavakba öntöm: köszönöm szépen, szép napot! És már futok is a korlát mellett, ahogy azt megbeszéltem magammal. A metrót így is lekésem, de nem baj,

1 pont az ellenőrnek, 1 nekem.

Pár perc, és tényleg jön a következő. Így még helyem is van. Ez azért jó, mert így ülve ér a felismerés, hogy a bekészített kávét természetesen otthon felejtettem. Ott áll a konyhapulton, még meleg. Hiányzik. Féltékeny szemekkel nézem azokat az utastársaimat, akik nem hagyták otthon a kávéjukat. Vagy akik otthon hagyták, de időben észrevették, és még volt idejük venni egyet az aluljáróban. Vagy lehet, hogy ők minden reggel ott veszik az aluljáróban, eldobható pohárban, elvitelre, ráadásul tetővel? Összezavarodtam, mert irigy vagyok rájuk, de elítélem őket.

1 pont tőlem.

Két megállóval később még mindig össze vagyok zavarodva. Sokan szállnak fel, el is indul a versenyfutás a helyekért egymással és az idővel. Az nyer, aki még a szerelvény indulása előtt le tud ülni. Második helyezett mindenki, aki leül, de egy kicsit a másik ölébe, mert a metró váratlanul, teljesen kiszámíthatatlanul elindul. Harmadik helyezettek a le nem ülő, de kényelmesen kapaszkodó utasok. Negyedik helyen végzett a néni, aki még nyújtózkodva sem érte volna el a kapaszkodót. Elkezdődik a néma tanácskozás a környéken ülők között. Végül egy első helyezett feláll, és átadja a néninek a helyét, hogy aztán a kapaszkodók között folytassa az utat. A dobogóról talán lecsúszott, de különdíjas, 

3 pont neki, 1 pont tőlem, mert bár hárommal arrébb ültem, nem álltam fel, és még 1 pont tőlem, mert magyarázkodok.

Ekkor veszem észre, hogy az ex-első helyezett mellett kapaszkodó srác táskája nyitva van, csak úgy lifeg a hátán. Aztán azt is meglátom, hogy mennyire lepukkant, koszos a fiú. Egy kicsit oldalra néz, a szeme fátyolos, tele elfojtott indulatokkal. Szólnék neki a táska miatt, de zenét hallgat, meg egyébként is, nem valami bizalomgerjesztő a külseje. Mindjárt az én megállóm jön. Az ajtóhoz kell állnom, mert sietek, mert terveim vannak. Aztán útközben valahogy mégis megkocogtatom a srác vállát, esetlenül elmutogatom a hátizsákot, meg hogy nyitva van. Fél füléről arrébb húzza a fejhallgatót, miközben értelmezni próbálja a hadonászásomat. Tovább kell mennem, már állnak mögöttem. Nyitva van a hátizsákod, mondom, ahogy elslisszolok mellette. Már csak az ajtóból látom, hogy behúzza a cipzárt és a fátyolos, elfojtott indulatokkal teli tekintetével keres, hogy megköszönje. Bár a mutogatós produkciómat Activityben nem találná ki senki, azért

1 pont nekem, mert szóltam, de 1 pont tőlem az előítéletért.

Fél perccel később azért gondolatban még egy pontot adok magamnak, amiért az előítéleteimet leküzdve mégis szóltam a srácnak. A metró a megállóba ér, én pedig centire pontosan ott állok, ahonnan elsőként érhetek a mozgólépcsőhöz. Így még belefér, így még tudok szerezni kávét, eldobható pohárban, elvitelre, de szigorúan tető nélkül. Szia, köszönök lihegve, egy rizstejes lattét kérek. Más valamit? Nem, köszönöm. Kártyával szeretnék fizetni. Érintheted, mondja unottan, én meg arra gondolok, vajon őt megérintette-e valaki ma reggel. A terminál sípol, miközben az eladó előttem álló vásárlóra néz, hogy vajon sikerült-e már eldöntenie, hogy a lekváros buktát vagy a sajtos croissant-t kéri. (Végül mindkettőből vesz.) Az eladó nagy sóhajtással bezacskózza a péksütiket, aztán várja, hogy a bácsi kiválogassa az aprót. Én megkapom a kávémat, köszönöm, szép napot, de az eladó rám sem hederít. Visszalépek, segítek a bácsinak. Persze jól elkések emiatt, a tető nélküli pohárból meg mindenfele löttyen a kávéból, főként a fehér pólómra, pedig tényleg nem szoktam fehéret hordani. De nem baj, mert

3 pont nekem (egy a tetőért, egy a köszönésért, egy a bácsiért), és így nyugodtan ítélkezhetek legközelebb is.