Róbert azt remélte, hogy három perc alatt tud még rágót venni a dohányboltban, ezért elindult a körülbelül harminc méterre tőle levő “T” betű felé. Nagyképűen megmosolyogta a tizennyolcas karikát, aztán elkomorodott: jópár éve már annak, hogy ő vette az osztálytársainak a cigit. Ilyenkor legalább hozzászóltak.

Futok a busz után, pedig megfogadtuk még régen, hogy sem busz, sem fiú után nem szabad futni: úgyis jön másik. De egyiket sem tartottam be. Elérem, mármint a buszt, mert a sofőr megvár. Vagy csak piros a lámpa, mindenképp várnia kéne még. Nem tudom, de a busz elejébe sietek és egy intés-bólintás-kombinációval megköszönöm a sofőrnek, hogy megvárt.

A dalmata a fa tövénél végezte a dolgát. A gazdája, egy harmincas srác már készült: kihalászta a zacskót a zsebéből és szakszerűen belebújt a kezével. Úgy várta az eredményt, mint egy műtétre bemosakodott sebész, hogy aztán a mögötte álló többéves tapasztalatot felhasználva a legjobbját nyújtsa és maradéktalanul eltávolítsa a nem kívánatos szennyeződéseket a közterület egészséges szöveteiről.

Mostanában sokat beszélnek rólunk. Tüntetnek, törvénykeznek, korlátoznak minket. Nem tudom, mit gondoljak erről. Azt mondják, így kevesebben leszünk majd, sőt lehet, hogy idővel el is tűnünk teljesen. Mások szerint előbb végzünk mi a Földdel, mint hogy minket kiirthatnának.

Már a harmadik körömet futottam, de ők még mindig ott ültek. Nekem három kör, nekik három szál cigi, legalábbis a pad alatt gyűlő kupac erre engedett következtetni. A városban talán nem zavart volna, de pár kilométerrel arrébb egy kis erdőben futva már tíz méterről is megéreztem a füstöt. A forrongó, tehetetlen indulat valahonnan a gyomrom legmélyéről kezdett elönteni.